„Vallva, hogy a kiegyenlítődésre, egyensúlyra törekvő erők az anyagi világon túli valóságokban is érvényesülnek, éppoly törvényszerűséggel, felismertem, hogy én nem lehetnék boldog, ha ő nem lett volna boldogtalan; hogy talán egész életén keresztül az én boldogságom árát törlesztette előre. Azt kívántam, bárcsak elég lenne a szenvedése az utánam jövők megváltásához is, sok-sok emberöltőn át." (A fekete kristálygömb)

„– Lásd, mi ketten valamiképpen mégiscsak együtt maradunk. Én, a rút, hitvány és utálatos, elkísérlek mindenhová, árnyékom ott settenkedik majd a te dicsőséged nyomában, s emlékem talán örökkön ébren tart az emberekben valamiféle balsejtelmet, a csók pedig, mit árulásul adtam néked, kísérteni fog minden csókban. A te szellemed lesz a hatalom Isten országában, az enyém pedig a lelkiismeret." (Elcserélt kereszt)

„Ürességet éreztem a lelkemben, végtelen, fagyos ürességet. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy soha semmi nem fog megérinteni többé és versírásra késztetni; meghalt bennem a költő. Éreztem, hogy én is meghalok. Már gyúltak a csillagok az égen. Egy hatalmas, fekete madár körözött a magasban. Hála fogott el iránta, amiért valami módon társamnak tudhatom a végórámban." (A Pegazus)

„Azon is csodálkoztam, hogy túléltem az ifjúkort, melynek útvesztőiben sérült lélekkel bolyongtam, és útmutatóm, reményem és vigaszom a halál távlata volt. Tudtam, bolyongásom végén a pusztulás vár. A boldogság várt. Ám nem tudtam, hogy az visz majd a pusztulásba." (Kék Hableány)