Absztrakt
A csík elindult. Először egyenesen haladt, majd befordult egyszer, letért másodszor. Szelíd lankák után visszaért önmagába. De nem volt egyedül. Nyomába újabb szegődött, és befordult egyszer, letért másodszor, kacskaringózott, egy kisebb területnyit satírozott, és így ért vissza önmagába. Majd a harmadik és a negyedik következett. Egymáshoz kapcsolódtak, és mégis mindegyik egy külön világot határolt.
Talán a tizedik lehetett, amelyik végre valami mást tervezett: apró köröket formált – kisebbet, nagyobbat –; satírozott, pontozott, vonalazott.
És így jöttek sorra a többiek. A tizedik után ritmikusan az előzők mintáját követték, így hintettek végül tele egy egész területnyit. Könnyedén, szépen.
És ekkor, csak ekkor léptek színre a színek. Anyányi testükből apróbb cseppeket adva lépdeltek fel a szigorúan körülhatárolt világba: a tejeskávé-barna, a drapp és a halványsárga. Érezhetően nem akartak eltávolodni az első, a vezércsík adta hangulattól, de közelítettek a kisebb, érintetlenül maradt területekhez is: szerényen, mégis méltóságteljesen.
És mindezen, mint mesés hárfán, kezdett végül játszani a nap ujja.
Amikor a vékony vászon már könnyed redőkbe szedve, valami megmagyarázhatatlan, valószínűleg a formák legbelsejéből fakadó bűbájjal szegélyezte az ablak két szárnyát, az apró fények játékosan pásztázták végig az óriási barna virágokat, a szirmok néhol előtűnő, drapp visszáját és a halványsárga virágközepeket.
Az ablak nyitva volt, és a szobába behallatszott az utca zaja. A függöny meg-meglebbent.
Valaki énekelt...
(Carberry, 2000. aug. 17.)