A szegedi újságíró a rendszerváltozás előtt számos szociográfiai értékű riportkönyvet, regényt írt. Már akkor Tábor a pusztán (1985) című könyvében megörökítette az ötvenes évek internálótáboraiban szenvedők sorsát.
Ezt most alaposan kibővítve, további sorsdrámákkal kiegészítve tárja az olvasó elé, hiteles tudósítását a kitelepítettekről, a táborévekről.
Könyve fontos tanúbizonyság a felejtés ellen.
Részlet:
A kocsik a kockaköves országútra gördültek, felzúgtak a motorok, s az éjszakai csendet megtörte a lázas buzgalom. A kutyák vadul felugattak. A kövesúton trappolni kezdtek a lovak, s a patkócsattogások, a szekérzörgések és a feltúrázó, köhögő motorok szétrázták az éjszaka idilljét.
Az államvédelmisek és a rendőrök körbefogták a falut, megszállták a kijelölt utcákat, zörgették a rolettákat, ablakokat, feszítették az ajtókat, a kapukat. Az öreg gyógyszerész, Józsa Bálint kapuján is irtón dörömböltek. Álmosan kapta magára köntösét, felgyújtotta a villanyt, az udvarit is, s érthetetlen dünnyögéssel nyitogatta az ajtókat, az utcai kapuhoz ballagott, ahonnan hangokat hallott.
Már megint sürgős eset, csak nem a végét járja valaki? – gondolta ásítás közben. – El se szenderedtem, máris ugranom kell, de minek ekkora felhajtás, hogy megsüketülni?
A kémlelőnyíláson motozott, majd félig kábán az álmosságtól megszólalt.
– Mit akarnak?
– Maga Józsa Bálint?
– Igen, kérem, de ez nem indok arra, hogy az éjszaka kellős közepén kizörgessenek az ágyból. Megtudhatnám végre, minek zavarnak?
– Kaput kinyitni, vagy betörjük!
Az öreg rosszat sejtve eltolva a reteszt, nem mert ellenkezni a szigorú, parancsoló hanggal. Egy fekete képű őrmester lépett hozzá, dőlt belőle a pálinkaszag és az arcába ordította:
– Vegye tudomásul, hogy ki van telepítve! Ezt írja alá!...