„Ryll Thean belenézett. A tükör visszavetítette képét, egy sárga, elefántcsontszerű arcot, mely sima volt, redőtlen, a szoborszerű homlokot, a nagy fekete szemeket, melyek búsan néztek, a szájat, melynek két szélébe mintha egy szobrász vésett volna két kicsiny, kemény, merőleges vonalat. A száj volt ez, szigorú vonalával, halvány rózsaszínével, az énekesnő szája, mely a világ legszebb hangjának bűvöletét varázsolta az emberek szívébe, a száj, mely énekelt, játszott, zokogott és kacagott a festék alatt, amelyet megjelölt a szenvedély és a gyász, s amely gőggel tudta elrejteni minden titkát egy gazdag és ragyogó életnek... A száj, mint egy apáca szája, aki cellája rejtekében sokat álmodik és sokat gondolkodik, és ismeri a legfinomabb elragadtatásokat és a legridegebb lemondást, akinek ismerős a halál és nyugtalanító teher az élet, durva teher, amit le kell vetni... A száj, amely elfeledte az élet italának édességét és forróságát és csak játszott szerelmeken keresztül érezte meg újra és újra, hogy másnap megint elfelejtse..."