Egy közép-vietnámi város szállodai könyvtárában bukkantam a kötetre. Hetek óta nem olvastam semmit, csak egy lélektelen útikönyvet. Már magamat is lélekvesztettnek éreztem, egy különleges országban, mégis reményvesztetten, amikor belekezdtem ebbe a regénybe. Egy ültő helyemben olvastam végig. Olyan volt, mintha élet érkezne az egyszerű, ámde minden mozzanatában pontos szövegből.

Egy vietnámi falucskában vagyok, egy kisfiút követek, amint ismerkedik a világgal, ismerkedik önmagával. És visz a főszereplőm épp annyi Vietnámot mutatva meg, amennyit szívesen olvasunk, és épp annyit mutatva meg emberségből, igazságból, életből és halálból, amennyit kell. Saját belső Vietnámunkba visz el, önmagunk belső útjaira, érzékeny figyelemmel. Aki ezt a könyvet elolvassa, kicsit biztos másmilyen lesz, pontosabban fogja tudni, mi fontos és mi nem, pontosabban fogja tudni, kicsoda ő. Jöttem el a szállodából, a portán visszaadtam a kötetet, a recepcióslány boldogan kérdezte, hogy tetszett, mert ez az ő kedvenc könyve, mint annyi más vietnáminak és világszerte sokaknak.
Háy János