Ki volt a rejtélyes Éva, aki vállalta a levelezések szervezését és megvalósításának kockázatait? Nem a név a fontos, hanem a nehéz létbe kivetett ember személyisége és cselekedete. Beszélgetésünk során Éva többször is hangsúlyozta, hogy nem hőstett az, amit ő oly szívesen végzett. Ő csak a kiszolgáltatottság kínjait igyekezett enyhíteni azokban az embert próbáló időkben. Ott mindenkinek az ereje arra összpontosult, hogy a jelenben történt eseményeket emberi módon vészeljék át. Böröcz Sándor írja, már idézett könyvében: „...Mentek a táviratok ismerősöknek, levelező partnereknek: találkozás itt és itt. Este érkeztünk egy helyiségbe és reggelig állt a vonat. Egész csapat asszony, lány és férfi jött elénk. Mária, aki legendává nőtt belsőnkben emberi jóságával és a régi nemesasszonyok bátorságával. Egy másik ifjú asszony, bánatos szépségével, hiszen az urát már ott hagytuk a tábor szénbányájában. Aztán az ifjúság levelezői.., testvérként vártak minket. Csodát láttak és láttunk. Hatéves szakadatlan ránk gondolás és imádság gyümölcseként néztük egymást, az életben akkor és először látottakat, s talán soha többé nem látjuk egymást... Egy kedves özvegyasszony, aki egy polgári iskola tanárnője volt, akinek leánya –Éva, a kárpátaljai szépség, levelezőtársat talált legkedvesebb sorstársamban, az „északi költőben". Akinek múzsája lett, s akire úgy gondoltunk, mint Petőfi az ő Júliájára, amikor távol volt tőle...