Az áprilisi Ung folyónak és a folyópartnak nincs párja a világon. Legalább is annak a szakasznak, mely ott csörgedezik csendesen a Galagóban, ahol kissé pityókásan vagy józanul meg szokott állni az ember, hogy pihenjen vagy elmélázzon. Ha hiszed, ha nem, ez egy természeti csoda. A rózsaszínű virágba boruló japán cseresznyefák egymásba érő koronái, a rajtuk átszüremlő napfény, mely a virágtól lágy rózsaszínű, a langymeleg virágillatos levegő, és ilyenkor tavasszal a mindig bő vizű, megáradt folyó sárgásan csillámló hullámai azok, ami csak itt, ebben a városban, és csak ilyenkor, április elején, látható, található, és szagolható. Igenis, szagolható. Sehol másutt kerek e földtekén. És ráadásul állandóan vibrál valami a levegőben. Ott van valahol a fejünk fölött, láthatatlanul kering, gomolyog, s várható, hogy mindjárt itt azonnal, a szemünk láttára, kisül, elpattan, s elárasztja a környező világot. De nem, nem pattan el, nem teheti. Csak itt van, mert itt van, fogva tart, s ettől az ember állandóan izeg–mozog, és bizsereg. Hangyácskák futkosnak a bőrén. Felnőttnek és gyereknek, nőnek és férfinak egyaránt. Így csapongtak a gondolatok össze–vissza az én fennkölt agyamban is, amikor Kantos Pityut pillantottam meg, néhány nappal a fentebb elregélt történelmi események előtt 19.... ben, Húsvét előtt három nappal, ragyogóan napsütéses időben, délután, egy padon ülve.