Nincs nemzete Európának, amely történetének utolsó évszázada alatt annyi megpróbáltatáson és tragédián ment volna keresztül, mint Magyarország. De olyan sincs, ahol a háborús veszteség után annyi férfit vittek volna el rabszolgamunkára, zártak börtönökbe jogtalanul, mint nálunk és az átrajzolt határokkal szomszédos vidékeken.
Történetünk egyik főszereplője (a neve Frédy) is az erőszak fogaskerekei közé került. Vorkutába vitték, a sztálini diktatúra egyik ismert politikai fogolytáborába. Vajon tehetségének és fiatalságának kezdetén elképzelhető lehetett volna ez a jövő? Olyan közegbe került, amelynek célja, hogy elvegye az embertől azt, ami emberi és rabszolgamunkára ítélje. Sikerült ezt elérni? A hiteles történetet ismerve, bátran kimondhatom, nem! Frédy, minden erejét összpontosítva, emberi módon éli át az „itt és most" eseményeit. Bár az elején elviselhetetlennek érez maga körül mindent, de az életösztön erősebb, s alkalmazkodik körülményeihez. Nincs ugyanis erő és hatalom, csak Istentől: hitte és remélte. „Mikor úgy éreztem összeomlik minden, amikor úgy látszott tovább semmi nincsen, elém jött, átölelt az Isten..."– vallja, egyik szép, Ady ihlette versében. Más vágya nem volt, csak életben maradni – mesélte egyik találkozásunkkor. Hogyan lehetett így hosszú éveket elviselni? Hitetlenségem feloldását kereső meditációmban felvillant bennem egy nemrég olvasott kísérlet. A zennek nevezett japán öntökéletesítési rendszer szellemi próbatételei között szerepel egy „morita" nevű gyakorlat, amely során az embert egy hétre vagy még hosszabb időre egy elhagyott barlangba költöztetik és megtiltják, hogy akár csak önmagával is beszélgessen. Akik kiállták a próbatételt, elmondták, hogy a közlési vágy az elszigeteltség vége felé, elviselhetetlenné válik és utána óriási boldogságot jelent bárkivel találkozni és bármely témáról elbeszélgetni. E társadalmi szokásnak, ösztönökben rejlő előfeltételei vannak.
Hogyan élték meg ők a bezártságot?