Nagyapámra nem emlékszem. de sokat meséltek róla szüleim, nagyszüleim. Tőlük hallottam, hogy 1945-ben jöttek érte. Még pólyában voltam, amikor elfogták. Mielőtt végleg elvitték volna, a kapunál megáldott, szomorúan rám nézett és könnyes szemmel elfordult, amikor kezére tették a bilincset. Négy év után apámmal tették ugyanezt, de már albérletből követhettük az eseményeket. Utolsó lakhelyünkről, a püspöki palotából, amikor a „legdemokratikusabb" szovjet törvények értelmében betiltották a görög katolikus egyházat, az utca kövére tettek minket és minden papi családot, februárban, a hideg télben. Amikor apámért jöttek és szemünk előtt elvitték, anyám összeszedte az összes megmaradt családi ékszert és a ránk vigyázó asszonyt a KGB-es nyomozók után küldte. Remélte, hogy legalább elbúcsúzni elengedik. Mi gyerekek otthon együtt bömböltünk, sírtunk, látva a bőrkabátos mogorva idegeneket. Sejtettük a rosszat, de nem értettük a szituációt.