Egy bizonyos korosztály úgy emlegette David Jerome Salingert, mint természeti csodát, vagy mint egy ragyogó üstököst a modern irodalom egén. Hogy a hazájában annak tartották, talán még nem lenne elegendő bizonyíték irodalmi nagyságára: vádolhatnánk olvasót és kritikust egyaránt szubjektívizmussal, elfogultsággal, a nemzeti öntudat túltengésével, stb. De hogy SALINGER szerte az egész világon, s ezen belül Magyarországon is egy friss és új irodalmi irányzat kiemelkedő alakjaként lett elfogadva, már önmagában is mond valamit. Igaz, hogy ez megtörténjen, Salingert előbb le kellett fordítani. Többek közt magyarra is. Hisz, pro primo, ki tudott itt akkoriban – az ötvenes, hatvanas években — egy olyan egzotikus nyelven, mint az angol. Jóformán senki, a tudós anglicistákon kívül. Az orosz volt akkor a menő, még ha felső ukázra is: Puskin, Tolsztoj, Gorkij és Solohov. Amerikából Paul Robsont meg a Rosenberg házaspárt illett ismerni.