Ezek az elbeszélések, novellák, visszaemlékezések „megboldogult" gyermekkoromra és ifjúságomra már több folyóiratban és egyszer egy nagyobb kötetben is megjelentek. Minden hibájuk, fogyatékosságuk ellenére szeretem őket, és meglepetésemre olvasóim is tetszéssel fogadták. Különösen azok, akik arról a vidékről származtak, mint én: Ungvárról, a most már ukrajnai Kárpátaljáról. Azért mondom, hogy „most már," mert az elmúlt rövid évszázad alatt Ungvár, így Kárpátalja öt államalakulatnak is volt „elidegeníthetetlen" része. Az „elidegeníthetetlen" most megint azért van idézőjelben, mert egyáltalán nem volt az elidegeníthetetlen sem az Osztrák-Magyar Monarchiának, sem a Csehszlovák Köztársaságnak, majd megint Magyarországnak, és végül a Szovjetuniónak sem, mert lám, most Ukrajna büszkélkedhet azzal, hogy a nagy Szovjetuniótól megörökölte, mely anno szintén „megbonthatatlan szövetségben" élt az összes többi tagköztársasággal, így Ukrajnával is. Hogy most ez meddig lesz így, azt csak a Jó Isten tudja, hisz forrong a világ. Nos, bármily furcsa, egy ilyen világban is éltek, és élnek emberek. Hogyan? Igen, pont ezt próbáltam ezekben az írásaimban elregélni úgy, ahogy ezt akkor láttam. Nincs bennük sírás, rívás, a sorscsapások miatti világfájdalom, hanem csak az, amit akkoriban az ember – nos, ez az ember, vagy inkább a világot megérteni képtelen gyerek, majd kamasz - akkor és ott én voltam - ott átélt, megélt. Jó, legyen, mert úgy pontos: keservesen megszenvedett.