Ebben a kötetben olyan elbeszéléseket gyűjtöttem, vagy inkább raktam össze, melyek Fitzgerald két ellentétes korszakát tükrözik: a korait, mely az ő saját szóhasználatával élve a „dzsesszkorszakbeli," amikor még fiatal és meg akarja „hódítani" a világot, és későit, amikor már tudja, hogy nemcsak a világ meghódítása nehéz, vagy inkább lehetetlen, hanem már az egyszerű létfenntartás is. Ekkor épp tele volt adóssággal; mindenkinek tartozik, és sokba, nagyon sokba kerül életmódja, feleségének gyógykezeltetése és lányának neveltetése is. Ezért vért izzadva dolgozik és próbálja elsütni elbeszéléseit a legkülönbözőbb folyóiratoknak, melyek most már nem igazán kapkodnak értük. Így érthető, hogy későbbi novelláiban sokszor hiányzik az a felhőtlen derű, mely a korai írásokra jellemző, még akkor is, ha az utóbbiakból sem hiányzik a tragédia. A másik korszak Fitzgeraldja már sokkal inkább rezignált, mint derűs. Lassan beletörődik abba, hogy fáradt és beteg, amiről az Összeomlás (Crack-up) című esszésorozatában őszintén beszámol, és a nyilvánosság elé is tárja okait. Így nem véletlen, hogy az ebben a korszakban írt elbeszéléseiben mintha sötétebbre festené a világot még akkor is, ha bőven van humor, sőt komikum is bennük. Mint például A szerelmes eszkimóban.