Adam nem igazán akart beszélgetni. Míg a kártyabizonylatra várt, kissé türelmetlenül nézett körül a kávézó belsejében: "Tiszta romantika! Boltívek, tükrök, fali lámpák, virágok, porcelánok" gondolta inkább idegenül, mint gyönyörködve. A szemközti falon azonban megakadt a tekintete. Egy festmény függött ott. A kávézót ábrázolta. A képen szürkület volt és esett az eső. Késő ősz lehetett, mert a fákon alig volt már lomb. A székek az asztalokhoz döntve pihentek. Nem vártak vendégeket. A teraszt övező díszkorlátnál karcsú nőalak állt háttal, esernyőt tartva kezében. Merengve nézett a távolba. A festmény hatására Adamnak olyan erős deja vu érzése támadt, hogy libabőrös lett tőle. Olyan volt, mintha ő állna a kávézó ablakában, és ő nézné a nőt az esőben.- Kit ábrázol az a kép? - kérdezte hirtelen.- Sajnos nem tudom. Az előző tulajdonostól maradt itt minden.