A zen filozófia és a kvantumfizika találkozása nem csupán Kelet és Nyugat, a spiritualitás és a tudomány különös találkozása. Ehelyett ez egy mélyreható párbeszéd lehetősége két olyan világnézet között, amelyek - bár gyökeresen eltérő kontextusban születtek - a maguk módján ugyanazokat az alapvető kérdéseket feszegetik a valósággal, az érzékeléssel és a tudattal kapcsolatban.

A zen szerzetes Kiotó kertjeiben sétál. A fizikus nyugtalanul bolyong Genf laboratóriumaiban. Mindkettő válaszokat keres, mindkettő a rejtélyt öleli magához. Eihei Dōgen mester a 13. században azt írja a "Shōbōgenzō"-ban, hogy "az Út alapvetően tökéletes és áthatja az egészet. De ki ismeri fel?" Néhány évszázaddal később Niels Bohr, a kvantumfizika megalkotói közül a következőket mondja: "Akit nem lep meg a kvantumelmélet, az nem értette meg igazán". E két mondatból azonos sürgető érzés rajzolódik ki: a valóság soha nem az, aminek első látásra látszik. A látszat elárul, az igazság a megszokás fátyla alá rejtőzik.

A zen filozófia a paradoxon művészetét műveli. A kōan lebontja a hétköznapi logikát, és felvillantja a csend pillantásait. A kvantumfizika a józan észnek ellentmondó kísérletek nyelvén beszél. 1927-ben Solvayban, a Einstein kihívja Bohrt: "Isten nem kockázik a világegyetemmel". A valóság azonban a részecskék kiszámíthatatlanságával, a megfigyelőnek a megfigyelt világot megváltoztató misztériumával válaszol. A laboratóriumok templomokká válnak, a meditáció a láthatatlanba vezető utazáshoz hasonlít.

Van egy vékony szál, amely évszázadokon és kultúrákon keresztül összeköti a zen kolostort és a tudományos laboratóriumot. Mindkettő a bizonytalanságot ünnepli. Mindkettő megkérdőjelezi a dogmákat. A zen meghívja az embert, hogy ejtse a szavakat és a tapasztalatot. A kvantumfizika leleplezi a kategóriák merevségét, és megmutatja, hogy az atom, az idő, sőt a tér sem abszolút, hanem változékony és relációs.

Heisenberg, a bizonytalansági elv atyja, a keleti olvasmányokban talált vigaszt. Schrödinger az indiai upanisadokat olvasta, és az egység fogalmán meditált. A fizikus Fritjof Capra az 1970-es években India és Amerika között utazva írta meg "A fizika taója" című művét, és egy kozmikus táncról mesél, amely részecskéket és meditálókat, tudósokat és szerzeteseket ölel át.

Ma már a párbeszéd nem korlátozódik a könyvekre. A nyugati zen templomok tudósokat fogadnak elvonulásokon. A határ menti laboratóriumok filozófusokat és meditálókat hívnak meg. Genfben, a CERN-ben a világegyetem eredetével kapcsolatos kérdések összefonódnak a zen meditációra emlékeztető dilemmákkal: ki figyel, kit figyelnek meg?

Ez egy csendes, de erőteljes párbeszéd története. Olyan férfiak és nők története, akik merték gondolni a láthatatlant, megkérdőjelezni az abszolútumot és üdvözölni a bizonytalanságot. A zen filozófia és a kvantumfizika, mindegyik a maga módján, két kulcs, amelyek ugyanazt az ajtót nyitják. E küszöb mögött az üresség nem hiány, hanem végtelen lehetőség. A valóság nem egy, hanem többszörös. A meghökkenés módszerré válik, és az egyszerűség a legnehezebb vívmányként mutatkozik meg.