1935-ben Erwin Schrödinger, a zseniális osztrák fizikus egy gondolatkísérletet javasolt, amely kulturális ikonná és filozófiai találós kérdéssé vált. Abban az időben, amikor a kvantumfizika kezdte megingatni a tudományos gondolkodás alapjait, Schrödinger egy dobozba zárt macskát képzelt el, amely egy olyan abszurd, ugyanakkor tanulságos helyzet csapdájába esett: egyszerre él és halott, legalábbis addig, amíg egy megfigyelő fel nem nyitja a doboz fedelét.

Azok számára, akik nem ismerik a kvantummechanika részleteit, a paradoxon abszurditásnak tűnhet. És valójában éppen ez az erőssége. Schrödinger nem egy új fizikai elvet próbált meghatározni. Inkább egy még fiatal elmélet furcsa következményeire akart rámutatni.

Ez a macska, amely ideális esetben két ellentétes állapot határán helyezkedik el, sokkal több lett, mint egy fogalmi kísérlet. Tükörré vált, amely a természet, az érzékelés, sőt a kultúránk paradoxonjait is tükrözi.

A paradoxon a kvantum-szuperpozíció elméletében gyökerezik, amelyet maga Schrödinger írt le egy híres egyenletben. A végtelenül kicsinyek világában az olyan részecskék, mint az elektronok és a fotonok, nem egyetlen állapotban "léteznek", hanem egyszerre több állapot kombinációjában. Egy egyetlen részecske egyszerre két résen is áthaladhat, amint azt a híres kettős rés kísérlet is bizonyította, és csak akkor omlik össze egy meghatározott állapotba, amikor megfigyelik. Ez a bizarr viselkedés azonban a makroszkopikus világban eltűnni látszik: egy macska nem utazik azonnal két különböző helyre, és nem tűnik egyszerre élőnek és halottnak.

A paradoxon tehát egy lényeges kérdést vet fel: mikor történik meg az átmenet a mikrokozmoszból a mi mindennapi világunkba? Vajon a megfigyelőnek köszönhető? A valóság értelmezésének módjától? Vagy magának a valóságnak a természetéből fakad, amely talán sokkal "árnyaltabb", mint ahogyan azt elképzeljük?

Immanuel Kant már évszázadokkal Schrödinger paradoxonának megfogalmazása előtt azt állította, hogy a valóság soha nem hozzáférhető közvetlenül. Mindig van az elménk "közvetítése", amely az általunk érzékelt dolgokat olyan kategóriák szerint rendszerezi, mint a tér és az idő. A kvantumfizika azonban úgy tűnik, hogy túllép a kanti gondolkodáson, és azt sugallja, hogy maga a valóság függhet attól, hogy megfigyeljük-e azt.

A fizika és a filozófia közötti kapcsolat soha nem volt még ilyen mély, de a "macska" a populáris kultúrában is megtalálta az utat. Az 1970-es években a híres fizikus, Stephen Hawking a Schrödinger-paradoxon példájára hivatkozva a kvantummechanikát egyszerre "abszurdnak" és lenyűgözőnek nevezte.

És ki tudná elfelejteni a The Big Bang Theory című sorozat ikonikus jelenetét, amelyben a szereplők hevesen vitatkoznak a halott és élő macskáról? Vagy a Bosszúállók: Végjáték című filmet, amelyben a Bosszúállók a kvantum-szuperpozíció fogalmát használják az időutazás magyarázatára?

Schrödinger macskájának metaforája mindenhová bekúszott, a sci-fi regényektől a zenei videókon át a közösségi médiában keringő mémekig. E könnyedség mögött azonban egy összetett és provokatív gondolat húzódik meg: a macska megtestesíti tudásunk bizonytalanságát és a valóság érzékelésének törékenységét. Az irodalom világa is inspirációt talált ebben az "átfedésben". Az olyan regények, mint John Gribbin "Schrödinger rémálma" a tudományt és a fikciót vegyítik, hogy a természet nagy határait vizsgálják. Ez azt mutatja, hogy a paradoxon nemcsak a laboratóriumokra, hanem a kollektív képzeletre is hatással volt.

A macska nem csak a fizikusok és a filozófusok sajátja. Schrödinger bizonyos értelemben egy olyan eszközt hozott létre, amely arra hív minket, hogy meglássuk a különböző...