A kvantumfizika kétségkívül korunk egyik leglenyűgözőbb és legvitatottabb tudományága. Bár sokan hallottak már róla, kevesen értik igazán, mennyire forradalmi. A kvantumfizikának van egy olyan aspektusa, amelyet ritkán tárgyalnak, egy olyan oldala, amelyet sok materialista világnézethez ragaszkodó tudós inkább figyelmen kívül hagy vagy lekicsinyel: a metafizikai implikációi.

De mi is az a metafizika? Ez a gyakran ezoterikusnak tűnő kifejezés valójában a nyugati filozófiában gyökerezik. Arisztotelész számára a "metafizika" a lét mint olyan tanulmányozását, a valóság végső okainak kutatását jelentette. Nem elvont spekulációkról van tehát szó, hanem alapvető kérdésekről: mi a világ? Mit jelent "létezni"?

Ma a kvantumfizika arra kényszerít bennünket, hogy ezeket a kérdéseket új és elképesztő kontextusban vizsgáljuk felül.

A kvantumfizika hátterében egy meglepő felfedezés áll: a világ szubatomi szinten megfigyelve nem úgy viselkedik, ahogyan azt várnánk. A szubatomi részecskék - elektronok, fotonok és más alapvető egységek - úgy tűnik, hogy egy kiszámíthatatlan táncban élnek, ahol bizonytalanság és valószínűség uralkodik. A kvantumelmélet központi egyenlete, a Schrödinger-egyenlet ezt a táncot a valószínűség hullámaként írja le. A részecskék, amelyeket szilárd testekként képzelünk el, valójában nem azok. Minden egyes részecskének "valószínűsége" van arra, hogy létezzen, vagyis potenciálisan végtelen számú "egymás fölötti" állapotban lehet, de nem egy meghatározott állapotban. Mikor változik meg ez a helyzet?

Úgy tűnik, hogy a valószínűségi hullámok a valóságban csak akkor "omlanak össze", ha megfigyelik őket. Más szóval, ami a kvantumvilágban történik, az egy megfigyelő beavatkozásától függ. A részecske csak egy megfigyelés hatására válik korpusszá. Max Planck, a kvantumfizika egyik atyja ezt már a kezdetektől fogva felismerte. Már 1931-ben kijelentette:

"A tudatot alapvetőnek tartom. Az anyagot a tudatból származónak tekintem."

A kvantumfizika emblematikus kísérlete a kettős rés kísérlet. Képzeljük el, hogy részecskéket - például elektronokat - lövünk egy két résszel ellátott képernyőre. Ha nem figyeled meg, hogy mi történik, a részecskék interferenciamintázatot hoznak létre, vagyis úgy viselkednek, mint egymásra helyezett hullámok. Ha azonban megfigyeljük, hogy az egyes részecskék melyik résen haladnak át, a minta megváltozik: a részecskék szilárd tárgyakként viselkednek, és már nem hullámokként.

Ez a kísérlet, amelyet először Thomas Young végzett a 19. században, majd kvantumkulcsban újraértelmezte, szóhoz sem jut az ember. Hogyan változtathatja meg egy megfigyelés egy részecske viselkedését?

Ha a tudományos materializmus azt állítja, hogy a megfigyelő szerepet játszik a valóságban, az nem csupán eretnek, hanem veszélyezteti minden bizonyosságát. A materialista tudomány ugyanis a világegyetemet valami különálló, "odakint" lévő, az élőlényekkel való bármilyen kölcsönhatástól független dolognak tekinti. Az az elképzelés, hogy a megfigyelő a kvantumfolyamat szerves része, mélyen metafizikai elmélkedések előtt nyitja meg az ajtót: milyen szerepet játszik a tudat a világegyetemben? Ezáltal a tudat - a tudatos megfigyelő jelenléte - visszakerül a jelenség középpontjába.

A kvantumfizika másik érdekes következménye a "sok világ" hipotézis. E szerint az 1957-ben Hugh Everett által felvetett elmélet szerint minden egyes kvantumesemény bekövetkezésekor az univerzum párhuzamos univerzumokra "bifurkálódik". Ily módon minden lehetőség megvalósul, de különböző világokban.

Ha ez az elmélet helyes lenne - és ez még mindig heves viták tárgya -, akkor ez azt jelentené, hogy végtelen számú párhuzamos univerzum létezik, amelyek...