Nóra, Mira és Brigi nem ismeri egymást. Pedig Nóra, Mira és Brigi valaha együtt éltek. A harmincas éveiben járó Nóra egyszer csak arra ébred, hogy egyedül maradt és fázik, és semmi sem olyan, amilyennek a húszas évei elején elképzelte.
És miközben próbálja kitalálni, hogy mi siklott ki, lever a polcról egy dobozt, amiből előgurul egy pendrive, amiből előgurul egy csomó hangfelvétel, amiből előgurul Nóra, Mira és Brigi hangja. És a harmincas éveiben járó Nóra visszahallgatja a húszas éveik elejét, hogy rájöjjön, mi romlott el. És a diktafon kegyetlen, mert olyan dolgokat is rögzít, amiket az ember nem akar, hogy rögzüljenek. És ezeket a dolgokat olyanok is meghallgathatják, akiket az ember nem akar, hogy meghallgassák. És innentől minden nagyon gyorsan romolhat el. A kérdés, hogy helyre lehet-e hozni bármit is tizenkét évvel később.
Ivánovics Beatrix első regénye két párhuzamos cselekményszálon fut – ez a prózatechnika megengedi az olvasónak, hogy betekintést nyerhessen három, művészeti területen elhelyezkedni kívánó fiatal lány felnövéstörténetébe és jelenlegi életükbe is. A regény mindeközben erőteljes társadalomkritika is: foglalkozik az alkotók nehézségeivel a kapitalista társadalomban, az emberi kapcsolatok elinflálódásából következő elmagányosodással, valamint azzal, hogy milyen áldozatokat követel világunk azoktól, akik beilleszkedni próbálnak, és hogyan veszi el a levegőt azoktól, akik különböznek.
Szűcs Anna Emília