Első nagy tettét követően, hogy tudniillik létrehozta a történelmet, az ember mintha most egy másik, ugyanolyan horderejű – ám lehet, hogy az utolsó – nagy tett megvalósításán munkálkodik: azon, hogy megszüntetve létezésének feltételeit, megsemmisítse önmagát. A következmények ismeretében folytatja élhető környezetének rombolását, egymás elleni háborúit, követi önsorsrontó szenvedélyeit. A "tudják, de nem teszik" jellemzésben kifejezett kiáltó ellentmondás láttán kényszerítő erővel merül fel a kérdés: melyek azok a "hajtóerők" és hol keletkeznek, amelyek az egyes emberek és embercsoportok cselekvéseit éppen úgy, mint a társadalmi intézmények többségének működését olyan erővel határozzák meg, hogy az végül is felülírja az emberi élet fennmaradáshoz fűződő indítékokat, életösztönt és belátást, valamint a tudatosított veszélyérzetet egyaránt. Vajon van-e esély e vészterhes ellentmondás megszelídítésére?