A nap lemenőben volt Madrid felett, intenzív narancssárgára festve az eget, amely a felhőkarcolók ablakairól tükröződött, mintha az egész város lángokban állna. Lavapiés szívében, egy kicsi, zsúfolt lakásban Daniel Sánchez kábel-gubanc és villódzó képernyő előtt ült, vérben forgó szemeit végtelen kódsorokra szegezve. A számítógép-rajongók állandó zümmögése olyan volt, mint egy torz altatódal, az egyetlen hang a térben, amely áporodott kávétól és elhervadt álmoktól bűzlött. Dániel kócos fekete hajával és több napos tarlójával inkább látszott egy veszettnek, mint a zseniális programozónak, aki egykor volt. – Kell, hogy legyen valami mód – motyogta magában, ujjai eszeveszett sürgősséggel repültek a billentyűzet fölött. – Kiút ebből a lyukból. Tekintete egy pillanatra a felbontatlan levélkupacra tévedt az íróasztala sarkában. Számlák, kilakoltatási felszólítások, hitelezők fenyegetései. Minden boríték csípős emlékeztetője volt annak, hogyan jutott el idáig. Daniel lehunyta a szemét, megengedve magának egy pillanatnyi gyengeséget. Eszébe jutott az izgalom, az adrenalin azokban a nem is olyan távoli napokban, amikor a kriptovaluták világa az ígéret földjének tűnt. Mindent befektetett: a megtakarításait, a hiteleit, még a barátoktól és a családtól kölcsönkért pénzt is. Aztán egy szempillantás alatt minden eltűnt. – Idióta – fenyítette magát, és öklével az asztalra csapott. – Látnod kellett volna, hogy jön. A mobiltelefon hangja kizökkentette önelégültségéből. Javier volt, a legjobb barátja, és az egyetlen személy, aki még mindig nem veszítette el a belé vetett hitét.