Amikor Elemér Bácsi 80. születésnapjára készülődtünk és láttuk szívszorító küzdelmét a kórral, aggódva latolgattuk, kibírja-e az ünneplés megpróbáltatásait. Aztán, ahogy az életművét elismerő magyar Köztársasági Elnöki Aranyérem átvételékor hallottuk a rádiónak, TV-nem nyilatkozni, már kezdtük azt hinni, hogy csoda történt: megszűnt örökös légszomja, elmúltak szívpanaszai. Úgy állt egyenes derékkal és méltóságot sugározva a reflektorlámpák fényében, hogy aki látta, elhitte: ez az ember mindnyájunknál egészségesebb. Aki kiismeri magát az arc titkaiban, az jellemző vonásaiból kiolvashatta: sohasem kereste ő az összeütközést a hatalommal. Istennek szerény, ám öntudatos szolgájaként képzelte el életét szülőföldjén, népe és családja körében.
Miközben sorakoztatom a jelen idejű igéket, fájdalommal döbbenek rá, hogy nem tudok rólad múlt időben beszélni, Elemér bácsi. Képtelen vagyok elfogadni, hogy már Nélküled kell tovább élnünk. Ki lesz nekünk ezután Szemünk a kilátástalanságban, Szívünk a szívtelenségben, Lelkünk a lelketlenségben? Nem tudom. Csak azt, hogy pótolhatatlan vagy és fáj a hiányod nagyon... Miként a „Halotti beszédünket" mormoló eleink, könnyeinken keresztül „látjuk szemünkkel, Nélküled mik vagyunk..."