Ha egy tavaszi délután végig mustrálnánk a magasabban lévő patkóalakú erkélyt, akkor minden bizonnyal észrevennénk két csinos fiatalasszonyt egy kétszemélyesPontban ötkor a Ritz szálló egyébként mindig unalmas ovális terme finom halk muzsikával kezd megtelni – először egy, majd két kockacukor loccsan a teába, majd elegánsan összecsendül a fényes kanna a kis tejes pohárral az ezüst tálcán a pincér kezében. Vannak olyanok, akiknek ez a borostyán színű óra a legkedvesebb, mert akkor a Ritz-ben élő liliomok sápadt, kellemes illata eltűnik – és ami itt marad, az már csak az est a fentebb módon említett halkan éneklő dekoratív része. Ha egy tavaszi délután végig mustrálnánk a magasabban lévő patkóalakú erkélyt, akkor minden bizonnyal észrevennénk két csinos fiatalasszonyt egy kétszemélyes kisasztalnál. Az egyik Mrs. Alphonse Karr, a másik pedig Mrs. Charles Hemple. Az asszonyka, aki ruhában van, az Mrs. Hemple – amikor azt mondom, hogy „ruhában," akkor arra a fekete divatos izére gondolok nagy gombokkal, és egy nagy piros kendőféleséggel a vállaknál – arra a ruhadarabra, mely finoman ugyan, de érezhető tiszteletlenséggel egy francia kardinális reverendájára emlékeztet, mivel a Rue de la Paix–n nyilván ezzel a nem titkolt szándékkal is tervezték. Mrs. Karr és Mrs. Hemple mindketten huszonhárom évesek, s még ellenségeik sem tagadhatták, hogy nemcsak szépek, de szerencsések is: megfogták az Isten lábát. Mindkettőjüket várta egy–egy saját limuzin a szálló előtt, de mindkettő szívesen tett inkább egy kisebb sétát hazafelé (természetesen a Park Avenue–n) ebben a szép áprilisi naplementében.